- Véh Balázs VBlogja -
A nemzetközi golfsajtóban felröppent a hír, hogy a PGA évi 40 millió dollár pénzdíjat kíván adni az egyelőre nem ismert feltételek alapján leginkább bizniszhatékonynak minősülő golfozóknak, azaz annak a kiváltságos 10 éljátékosnak, akik a legtöbb lóvét hozzák a konyhára.
Nem azoknak, akik a legjobban játszanak, hanem azoknak, akik pénzügyileg leginkább hasznosak a szervezet számára. Akik miatt közvetít a tévé, akik miatt megveszik a jegyeket és a termékeket a nézők és következésképpen akik miatt sorban állnak a vastag pénztárcájú szponzorok. (És persze akiknek emiatt eleve vaskos egyéni támogatói szerződéseik is vannak mindenféle cégekkel.)
Mert lássuk be, nagy öröm, amikor például Martin Laird megnyeri Las Vegasban a Tour soros állomását és a vele járó 1,26 millió dollárt, de bizony a 38 éves skót úriember aligha késztetett egyetlen nézőt is jegyváltásra vagy a távirányító bekapcsoló gombjának nyomogatására. Nem kérdés, nagyszerű játékos Ő, meg is nyert négy versenyt 16 profi szezonja alatt (és persze kipécézhettem volna vagy száz másik hasonlót). Viszont annak a közel húsz millió dollárnak a forrását, amit összeütögetett a derék Martin, leginkább annak a médiafigyelemnek köszönheti a PGA, amit Tiger Woods és a hozzá közelítő csúcsjátékosok hoztak a sportágba.
A társadalmi szolidaritás eme sajátságos értelmezése egyébként nem idegen az amerikaiak által dominált profi sportszervezetektől. A labdás csapatsportok csúcsligái már hosszú ideje próbálnak valamiféle gondoskodási programot futtatni a harmincas éveik közepén kiöregedő egykori sztároknak. Ennek hátterében az áll, hogy a gyakran szegény sorból felkapaszkodó, a főiskolát amolyan szalon szinten egy-két évig látogató, de piacképes munkaerőpiaci ismereteket ritkán szerző tálentumok a sportkarrier alig egy évtizede alatt összekaparászott pár millió dolcsit a visszavonulást követően általában rohamtempóban elvesztik. Ezt követően a szerencsésebbje kiköt valami autókereskedésben értékesítőnek, a kevésbé mázlista pedig lesüllyed a nyomorúság mély bugyraiba. Szóval példás gondoskodás ez a ligák részéről a szebb időket megélt egykori termelőeszközökről.
A golfban persze nem igazán jellemző ez az életút, ezzel együtt innen már csak egy lépés a golfnyugdíj. Mert hát a Champions Tour jó kis levezetés, a pénzdíjakból is ki lehet szorítani némi csirkefarhátra valót valamelyik floridai sarki közértben, csak hát egészségesnek és versenyképesnek kell maradni. Erre pedig gerinc- és térdműtétek sokasága, no és persze egyéb sajnálatos balesetek vagy betegségek maradandó nyomaival semmi garancia nincs.
Szóval ahogy mondani szokás, ide a rozsdás bökőt! Hogy ez jól van így vagy sem, döntse el mindenki ízlése szerint. Az viszont bizonyos, hogy újra beigazolódni látszik a közgazdaságtan egyik alaptétele, miszerint a kiskutya is oda csinál, ahol már van…
Az eredeti szöveg itt ért véget, aztán a megjelenést követően szembesültem a baklövésemmel, miszerint nem végeztem el a házi feladatot. A témában elmélyült ismeretekkel bíró Cservák László képbe helyezett, hogy a PGA Tour nyugdíjalapja már évtizedek óta létezik, sőt, irigylésre méltó módon átgondolt és kimunkált, nem mellesleg hatalmas pénzvagyon felett diszponál.
Ezúton is köszönöm a figyelemfelhívást, amely lehetővé tette ezt a helyreigazítást! A részletektől tartózkodnék, viszont itt hívnám fel a figyelmet Laci tervezett könyvére, ahol erről a kérdésről is izgalmas és szakértő információkat kaphatunk majd.
Aki nem bírja kivárni, annak javaslom Cservák László ide vonatkozó kommentjét a közösségi médiában a „Golftörténetek” csoportban, ahol sok más érdekesség mellett korrekt módon megosztja velünk a nyugdíjalappal kapcsolatos tényeket is.
Fotó: GolfDigest