- Huszti György emlékezése -
Ismét eljött hát Szent András havának első napja, hogy metsző reggeleivel és pengeéles fénysugaraival figyelmeztessen bennünket, hamarosan közeleg a tél, vagy tán már meg is érkezett és közöttünk jár, csak még egy utolsót csillant búcsúzóul az indián nyárból.
A tizenhetedik golf-telemet van szerencsém fogadni, hogy ez sok vagy kevés épp úgy relatív, mint minden egyéb más is, egy német származású amerikai Nobel-díjas zseni (vagy őrült, vagy őrülten zseni (ez is relatív)) szerint.
A tizenhét golfesztendőm alatt egyre csak gyűlnek és gyűlnek a telefonomban a golfozói telefonszámok, kevesen vagyunk, de nem elegen, gyakorlatilag egy közepes falunyian ha lehetünk. Az amerikai almás készülékem alighanem elbírna még azzal is ha megtízszereződne a hazai golfozók száma, de ma, a holtlelkek napján nem a gyarapodásról, sokkal inkább az elmentekről emlékeznék meg.
Azok a telefonszámok és a hozzájuk tartozó nevek, emlékek jutnak eszembe, amelyeket nincs erőm törölni a listáról. Gyűlnek a nevek szépen lassan (vagy tán gyorsan (ez is realtív)) amelyeket hiába hívnék nem lenne kapcsolható a másik fél. A legtöbben a kor és a betegségek miatt nincsenek már köztünk és nem szerepel a nevük a startlistákon, akad aki sajnos önszántából nincs velünk és sajnos olyan is akadt aki még maradt volna, de megakadályozták ebben a szándékában.
A relatívan fiatal hazai golfpályákon is egyre csak gyűlnek és gyűlnek az emlékfák, emlékpadok, emléktáblák, emlékversenyek. Persze nyilván az idősebb golfozó társainknak ez még nehezebb lehet, hiszen még a szenior kort sem éltem meg, és máris mennyi és mennyi golftemetésen kellett már lehajtott fejjel emlékeznem, bele sem akarok gondolni, hány baráti flighttársat kellett már “elengednie” a még idősebb golfgenerációnak.
Akik “elmentek” talán már mennyei golfpályákon suhogtatnak, ahol ki tudja, mindig csak egy puttra van szükségük, hogy befejezzék a tökéletes szakaszt. De persze meglehet, hogy el sem mentek közülünk, lehet hogy továbbra is itt kacagnak velünk láthatatlanul a megtoppolt közelítő ütéseinknél, egy-egy balul sikerült, leakadt csippünknél. Ki tudja, még talán az is előfordulhat, hogy néha egy hosszú guritásunknál azért kanyarodik oly megmagyarázhatalanul a lyuk felé a labdánk, mert egy régi cimboránk “megkönyörül” rajtunk és befújja azt a célba.
Az eltávozás alighanem a világ és az élet természetesen rendje, hiszen épp ettől oly csodálatos a létezés. Előbb vagy utóbb - de biztosan - a mi számunk sem lesz kapcsolható és talán egy-egy jóbarát labdáját mi terelhetjük majd láthatatlanul és valószerűtlenül a lyuk felé.
De addig is, így mindszent napján egy dolgunk lehet, emlékezni: az arcokra, a bohókás vagy tán egészen profi swingekre, a történetekre, egymásra.
“És most már tudtam a szót, emlék az ő neve
Emlék az, ami itt suhan el velem messze, az éjben
Emlék ez a hajó, emlék a város emlék vagyok én
Elszáll és múlnak az évmilliók s nem lesz pillanat, egy se
Robogó légigép visszarohanó Lethe-hajók
Ablaka mellől lesve ki fekete ködben
Hogy egymást messe mégegyszer szempillantásra a két út
Elvillanva hogy lássalak s te is, és intsünk az ablakon át
Csak ennyit, szervusz, isten veled, isten veled! élet,
Ifjúság, remegő remény, mámor, félszeg, gyönge mosoly
Halk, tehetetlen kis tiltakozás az Éjszaka ellen
Naiv gyufaláng amit úgyis elfúj a szél
Isten veled, eltünő mult, valaha valóság
Véled is, emlék, ismétlődő, elfogyó kép a tükörben
S még veled is, magaddal, én lelkem, tompa tükör
Isten veled, búcsúzó kezem is mellyel utolszor intek utánad
Isten veled jóság, gyöngeség, elmúlás, isten veled isten
Isten velem, isten velünk, isten veled”
– Karinthy Frigyes: Mindszenti litánia (részlet)